Egyszer, rég volt, egy csodás királyság szívében állt egy öreg, hatalmas vár. A vár falai között egy kisfiú, Nándi élt, aki mindig is álmodozott a kalandokról és a mesebeli lényekről. Minden este, amikor a nap lenyugodott, és a csillagok felgyulladtak az égen, Nándi a vár tetejére ment, hogy figyelje a csillagokat, és elképzelje, hogy a világ más tájain jár.
Egy különösen szép este Nándi észrevett egy csillagot, amely sokkal fényesebben ragyogott, mint a többi. Azonnal sejtette, hogy ez a csillag őt hívja. „Ez a csillag biztosan egy különleges kalandra invitál!” – mondta magának, és úgy döntött, elindul a vár falain kívülre.
Mivel a várhoz egy hatalmas, öreg tölgyfa állt, Nándi ott találkozott az első igazi varázslattal. A tölgyfa alatt egy kicsi, zöld manó ült, hosszú szőrös fülével és csillogó, arany szemeivel. „Szia, Nándi!” – köszöntötte a manó. „Én vagyok Zöldike, a varázslatos tölgyfa őrzője. Hová készülsz ekkora sietséggel?”
„Üdv, Zöldike! Én a fényes csillaghoz megyek, hogy megtudjam, milyen kalandok várnak rám!” – válaszolta Nándi izgatottan.
Zöldike mosolygott. „Igazán bátor vagy! De tudnod kell, hogy az utazás nem egyszerű. Először is, meg kell találnod az Elfeledett Erdő titkos belépőjét. Csak ott találod meg a mágikus csillagok útját.”
Nándi lelkesedése csak növekedett. „Hol találom ezt a titkos belépőt, Zöldike?”
A manó összeszedte a gondolatait. „A vízesés mögött, ahol a szivárvány táncol, ott megtalálod a válaszokat. De légy óvatos, mert az Elfeledett Erdő tele van meglepetésekkel!”
Nándi megköszönte Zöldikének, és elindult a vízesés felé. Útja során gyönyörködött a gyönyörű virágokban, amelyek úgy tűntek, mintha táncolnának a szellőben. Az őzikék barátságosan integettek neki, és a pillangók, mint élő színes fáklyák repkedtek körülötte.
Mikor végre megérkezett a vízeséshez, lenyűgözte a látvány. A víz csillogva, mint ezerszínű gyöngyök, zuhogott alá, és a napfény a vízpermetben szivárványt varázsolt. Nándi bátorságot gyűjtött, és belépett a vízesés mögé.
Odabent egy titkos barlangot talált, tele csillogó kincsekkel. A barlang közepén egy nagy, fényes kő állt, amely olyan volt, mint egy óriási gyémánt. Még soha nem látott ilyen csodát! „Ez biztosan az Elfeledett Erdő belépője!” – suttogta Nándi, és óvatosan megérintette a követ.
Ekkor a kő fénye felcsillant, és egy csodálatos vízi tündér, Lila jelent meg. „Köszöntöm a bátornak itt!” – mondta Lila, és szárnyai úgy ragyogtak, mint a csillagok. „Te vagy az, aki megérdemli, hogy belépjen az Elfeledett Erdőbe. De meg kell mutatnod, hogy szívből énekelsz és táncolsz!”
Nándi boldogan énekelt egy dalt, amit a szívében érzett. A dallam élénk volt és boldog, és Lila, a tündér is táncba kezdett vele együtt. Miközben táncoltak, a barlang körül színes fények kezdtek táncolni, és a vízesés hangja egy varázslatos ritmusra változott.
Amikor véget ért a varázslatos tánc, Lila mosolygott. „Kiválóan teljesítetted a próbát! Most már beléphetsz az Elfeledett Erdőbe!”
Köszönve a tündérnek, Nándi átlépett a barlangon, és a hirtelen megnyílt erdei ösvényen indult el. Az Elfeledett Erdő tele volt csodákkal: beszélő állatokkal, varázslatos növényekkel és egy hatalmas, tündöklő fával, amelynek ágai ezüstként csillogtak.
Ahogy tovább haladt, találkozott egy sárkánnyal, aki kedvesen mosolygott rá. „Szia, Nándi! Én vagyok Pöröly, az erdő védelmezője. Mit keresel itt?”
„Én a fényes csillagot keresem, hogy megtudjam, milyen kalandok várnak rám!” – válaszolta Nándi.
Pöröly boldogan bólintott. „Csodás! Kísérlek! A csillaghoz el kell jutnunk a Fényes Hídon, ahol a legszebb fények játszanak. De először meg kell találni az Arany Gyümölcsöt, ami megszabadít a sötétségtől!”
Nándi és Pöröly együtt indultak, és hamarosan megtalálták az Arany Gyümölcsöt egy gyönyörű virágzó fán. Nándi óvatosan leszedte, és megpróbálta elmondani mindazt, amiről álmodott. Amint megérintette, a gyümölcs felizzott, és egyszerre csak minden sötétség eltűnt az erdőből, és a fények csodás táncba kezdtek.
Csodálva nézték egymást, majd együtt indultak a Fényes Híd felé. Ahogy átlépték a hidat, egy gyönyörű csillag ragyogott a fejük felett. „Ez az, Nándi!” – kiáltotta Pöröly örömmel. „Most már tudod, hogy a legnagyobb kaland az utadon van, és a szívekben él!”
Nándi izgatottan nézett fel a csillagra. Abban a pillanatban tudta, hogy mindenki, akivel találkozott, a kalandjának része; és hogy a bátorság és a barátság ereje minden akadályt legyőzhet.
Mielőtt visszatért volna a várba, Nándi megígérte a varázslatos barátainak, hogy mesélni fog a kalandokról, és büszkén viszi tovább a hírt a Csillagok Útjáról. A várba visszatérve már tudta, hogy minden este újabb kalandokat álmodik, és a fényes csillag mindig emlékezteti őt a mélységes csodákra, amelyek csak a képzelete határain belül léteznek.
Kalandjai ezután folytatódtak, és Nándi minden estét a csillagok nézésével töltötte, tudva, hogy a régi vár meséi örökké élnek a szívében. Mert nemcsak a csillagok hívogatták, hanem a szeretet és a bátorság varázslatos ereje is.
Vége.
