A Napkirály: A Legend az Erőről és a Napfényről
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos világ, ahol a nap mindig ragyogott, és minden élőlény boldogan élt. Ez a világ a Napország volt, ahol a Napkirály uralkodott. A Napkirály egy hatalmas, aranyszínű trónon ült, amelyben a napfény csillogott, és minden reggel, amikor a nap felkelt, ő fénnyel töltötte meg a világot.
A Napkirálynak volt egy szép lánya, Lili. Lili csodálatosan játszott a réten, a virágok között, minden reggel felkelt a napfényben, és várta, hogy apja meséljen neki a csillagok titkairól, a szél fújásáról és a hónapok váltakozásáról. Lili nagyon kíváncsi volt, és mindig új kalandokat keresett.
Egy nap, miközben Lili a réten játszott, észrevette, hogy a távcsővel nézi a messzi hegyeket. ‘Apa, szeretnék felfedezni a hegyeket! Ott biztosan sok titok és kincsek rejtőznek!’ – kérlelte a Napkirályt.
A Napkirály nevetve mondta: ‘Kicsi lányom, a hegyek titkai csodálatosak, de figyelmeztetlek, hogy az utad során bátorságra és leleményességre lesz szükséged!’
Lili izgatottan indult útnak. A Napkirály megölelte őt, majd a kezével megérintette a napot, és a sugarak erősebbek lettek, irányítva őt az úton. Lili csodálattal nézte, ahogy a napfény megvilágítja az utat, amely a hegyek felé vezetett.
Ahogy felfedezte a természet csodáit, találkozott egy kis sárkánnyal, aki nagyon szomorúnak tűnt. ‘Mi a baj, kis sárkány?’ – kérdezte Lili.
‘Az én nevem Zölti, és elvesztettem a zöld köveimet, amik a napfény erejét hordozzák! Nélkülük nem tudok repülni!’ – mondta Zölti sírva.
Lili látta, hogy a kis sárkány szíve tele van szomorúsággal, és úgy döntött, hogy segít neki. ‘Ne aggódj! Megkeressük együtt a köveidet!’ – mondta Lili határozottan.
Így hát Lili és Zölti útnak indultak, hogy felfedezzék a hegyeket. Ahogy egyre feljebb jutottak, a napfény ragyogása egyre melegebb lett, és a sziklák között fura, csillogó kövek csillogtak. ‘Nézd, ott vannak a köveim!’ – kiáltott Zölti, miközben repült a kövek felé.
De hirtelen megjelent egy nagy és rettenetes árnyék. Az árnyék tulajdonosa, a Gonosz Felhő, félelmetes volt. ‘Ezek a kövek az enyémek! Ha el akarsz menni, át kell adnod nekem a napfényedet!’ – mondta gúnyosan.
Lili tudta, hogy nem adhatja át apja világát, így egy ötlet jutott eszébe. ‘A napfény nem birtoklás kérdése! Sokkal szebb, ha megosztjuk egymással!’ – mondta Lili bátran.
A Gonosz Felhő meglepődött Lili bátorságán és bölcsességén. ‘Miért is osztanám meg a napfényem? Milyen jótékony hatása lenne ennek?’ – kérdezte.
‘Ha megosztod a napfényed, megkapod az emberek szeretetét, barátságát, és mindig lesz valaki, aki melléd áll!’ – válaszolta Lili.
A Gonosz Felhő elgondolkodott Lili szavain, és lassan egy kis rés slacka a szívében. ‘Talán igazad van, kislány. De hogyan kezdjünk hozzá?’
Lili mosolygott, ‘Csak kezedet felhúzva kérlek, engedd, hogy a napfény átjárja a világot, és lássuk, micsoda csodák születnek!’
A Gonosz Felhő gyengéden kinyújtotta kezét, és a napfény lassan átjárta a tájat, mindenhol színek és boldogság született. Zölti repült körbe-körbe, a kövek ragyogni kezdtek, és a Gonosz Felhő könnyei szivárogtak a fellegek közül.
A nap végül lement, és a világ fényessé és gyönyörűvé vált. Lili és Zölti boldogan néztek körül, és a Gonosz Felhő is eltűnt, helyette csodaszép szivárványt hagyott maga után.
Amikor Lili hazaérkezett, a Napkirály örömmel várta őt. ‘Kicsi lányom, láttam, hogy a bátorságod és a tudásod megváltoztatta a világot. Büszke vagyok rád!’
Lili szívében tudta, hogy az együttérzés és a szeretet ereje mindig erősebb lesz a sötétségnél. A Napország újra békében és boldogságban élt, és Lili tudta, hogy bármilyen kaland vár még rá, mindig elkíséri a napfény ereje.
Így hát, a Napkirály és Lili, a bátor kislány, együtt nézték a csillagokat, és álmodozva figyelték a világ csodáit. Vége.
