Egyszer régen, egy apró falucskában, ahol a fák olyan zöldek voltak, mint az ezüst, és a virágok minden színben pompáztak, élt egy kis bábú, akit Pötyinek hívtak. Pötyi különleges volt, mert a faluban mindenki tudta, hogy éjjel, amikor az emberek alszanak, ő életre kel. Minden éjjel varázslatos kalandok vártak rá.
Pötyi egy kis fából készült bábú volt, akinek a szemei ragyogtak, mint a csillagok, és a mosolya annyira széles volt, hogy még a legszomorúbb napot is vidámmá tette. A faluban, ahol élt, mindenki imádta őt, és Pötyi is szerette őket. De volt egy dolog, amit még jobban szeretett az embereknél: a szelet.
A szél mindig kalandos szavakat suttogott Pötyinek, és amikor csak tehette, kiment a rétre, hogy felfedezze, mit mond neki ma. Egy este, amikor a nap éppen lenyugodott, és a csillagok fénye elkezdett ragyogni, Pötyi kiment a rétre és várta a szelet.
– Hol vagy, szél? – kérdezte izgatottan Pötyi. – Készen állok a kalandra!
A szél alig várta, hogy megszólalhasson. Végigfutott a fűszálakon, és így válaszolt:
– Itt vagyok, kedves Pötyi! Ma este a barátaidtól, a felhőktől üzenetet hoztam neked!
Pötyi szeme felcsillant, és a szívét izgalom töltötte el.
– Mit mondanak nekem a felhők? – kérdezte várakozással.
– Azt mondják, hogy a csillagok táncot járnak az égen, és te is velük tarthatsz, ha meg tudod találni a Kék Keretet! – válaszolta a szél.
– A Kék Keretet? Hol találom? – kérdezte Pötyi izgatottan.
– Csak kövesd a szellőt! – suttogta a szél. – Én megmutatom neked az utat!
Pötyi bátran nekivágott az útnak. A szél könnyedén sodorta őt a réten át, a fák között szlalomozott, és végre elérkeztek egy gyönyörű rétre, ahol a legszebb virágok nyíltak. Itt a szél megállt, és Pötyi hallotta, hogy valami csillog hatalmasan a távolban.
– Itt van a Kék Keret! – kiáltotta a szél. – Siess, Pötyi!
Pötyi gyorsan futott, és ahogy közelebb ért, látta, hogy a Keret egy csodálatos, kék színű gyűrű volt, ami a virágok között ragyogott. A Keretet telepítette a szél, hogy minden bábú láthassa a csillagok táncát.
– Képzeld el, mennyi bábú jön majd táncolni veled! – mondta a szél. – De előbb neked kell megnyitnod a keretet.
Pötyi körbejárta a Kék Keretet, és felfedezte, hogy a közepén egy kis kulcslyuk van. A szél azt mondta:
– Ha az igazi bátorságodtól elmélkedsz, és a szívedből érkezik a dal, akkor ott lesz a varázskulcs, ami megnyitja a Keretet!
Pötyi bezárta a szemeit, és erősen gondolt arra, hogy bátor. Eszébe jutottak a falusi barátai, a nevetésük, a közös játékok és az otthon melege. Elmélkedett, és érezte, ahogyan a bátorság növekszik benne. A szívében egy boldog dal kezdett el szólni, amit el is kezdett énekelni.
„Táncolj Pötyi, táncolj széllel,
Felhők, csillagok széles ég alatt,
Bátorságom, mint a nap fénylik,
Együtt bárhova elérhetünk!”
Amikor befejezte a dalt, egy csillogó kulcs jelent meg a lábai előtt. Pötyi felkapta és bátran beleszerette a kulcslyukba. A Kék Keret hirtelen felragyogott, és egy varázslatos fény áradt ki belőle.
Pötyi érezte, hogy levegőt vesz, és abban a pillanatban, amikor a Keret megnyílt, egy csodálatos látvány tárult elé: a csillagok táncoltak és ragyogtak az égen, mintha mindenki őt várta volna!
A szél is ott volt vele, és a csillagok egyre közelebb táncoltak. Pötyi és a szél együtt táncoltak a csillagokkal, a mozdulataik szabadok voltak és boldogok. A rét tele volt mosollyal, nevetéssel, és mindenki láthatta a csodát, ahogy Pötyi és a csillagok együtt kalauzolják őket az éjszaka világába.
Mikor végre elérkezett az idő a táncnak véget vetni, a szél és Pötyi boldogan néztek egymásra.
– Köszönöm, szél! – mondta Pötyi. – Soha nem felejtem el ezt a csodás éjszakát!
– Én sem, kedves Pötyi. Te vagy a bátorság és a fény szimbóluma a falucskában. Mindig ismerd fel, hogy a szíved képes megnyitni minden ajtót!
Ettől a naptól kezdve Pötyi mindig tudta, hogy a bátorság és a barátság varázslatos ereje bármit elérhet, ami csak a csillagokból és szélből ered.
Ahogy hazaért, már nem csak egy kis bábú volt, hanem valaki, aki megértette, hogy az igazi kaland sosem ér véget, ha szíve tele van szeretettel és lelkesedéssel. Pötyi mindig várt a következő szélre, és tudta, hogy mindig kaphat új kalandokat a csillagoktól.
Ezzel a tudással Pötyi minden éjjel szemébe nézett a csillagoknak, várva a következő kalandját, hiszen az adventúrák sosem érnek véget, csak újabb bátorsággal várják hőseiket!